Utolsóként végül fürdeni mentünk.
S a tenger őrjöngött, ölelve tartott,
Mint hittem, egyedüli okok lettünk,
Hogy holt testünk kékje érjen mindig partot.
Mert a víz, ha ellep, csókot lehel szádra,
S égi fénnyel borítja holt testedet,
És míg sirat téged ember fia, lánya,
Remegve búgja örök éneked.
Lelkedből meríti édes kékje báját,
És szíved lesz majd néki kárhozott cellája.
Követvén el közben bűnei vágyát,
Titokban nászotok sós vízzel elhálja.
2012. január 16-17., Budapest
Ennek a versnek Bianca Stewart Drown című költeménye az alapja, de egy félrefordítás miatt inkább írtam még hozzá két versszakot, és így az enyém lett. 
Elérhető
Nincs hozzászólás
Posztolva Vers kategóriába.
Címkék:2012, műfordítás