Harmatos csend borítja ránk fátylát,
S felkél a Nap, az örökkön égő.
Kivirágzik a táj, madárkánk dalba kezd,
De mindez elmúlik, csak a halál az élő.

Ó, mondd, nyári eső: leszel-e hűvös?
Ó, mondd, drága galamb: röpülsz-e az égen?
Vagy majd mindent elnyel, ellop
A sötét, s pusztító űr, mi szép volt egyszer régen?

Szív, dobogd émelyítő táncod!
Lélek, dalold édeskés ütemed!
Fény, hozd el a testnek a hajnalt,
Mit a szellemnek üzened!

Nem, nem hagyom,
Hogy a hideg ború elfertőzze lényem!
Nem, nem hagyom,
Hogy a boldogság elillanjon innen!

Múzsa, ki csókod az embernek adod!
Add nekem is bátorító érintésed!
Lidérc, ki a jót el nem felejted!
Borítsd rám platina védőfényed!

Az enyém a Nyár,
Az enyém minden cseppje!
Ki elveszi az örömöt, melyet végre megtaláltam,
Az enyém minden kedve!

A fű ellep, a bogár belep.
A Természet és én egy dolog.
Szél, Víz, Föld, vagy perzselő Nap:
Nélkülük nem boldogultok.

Harmatos csend borítja ránk fátylát,
S nyugszik a Nap, a folytonosan kelő.
Felgyulladnak a rejtett csillagok,
Súgják: elmegy mind, mi elmenő.

2011. június 9., Budapest

Elérhető

-

Nincs hozzászólás
Posztolva Vers kategóriába.
Címkék:2011